Mindenesetre ez egy kicseszettül jó kötet volt. Ostorozom is magam, hogy ennyit vártam az elolvasásával, és ennek valószínűsíthető oka csak az lehet, hogy Walker néni tőle szokatlan módon paranormális romantikához nyúlt és ilyet még nem olvastam tőle. Mondjuk sejthettem volna, hogy aki olyan karaktereket tud írni, mint amilyen August és Jake a Tallowwoodból vagy éppen Malachi és Julian a Dear Milton Jamesből, netán (egy másik nagy kedvenc), Gary és Richard a Soldier's Angelből, olyan történetekkel, amelyik bővelkedik érzelmekben, humorban, feszültségben és persze, rá jellemző módon mindig ott a hepiend, az kisujjból kiráz egy jó kis vámpíros romantikát. És BINGÓÓÓÓÓÓ...
Annak persze kimondottan örültem, hogy hiába a "sors által egymásnak rendelt társak" téma, Cronin és Alec nem ugranak egyből az ágyba, hogy vízszintesben ismerkedjenek meg jobban egymással. Olyan jófajta, Walker-féle slow burn romantikázás van, mégsem unatkozom egy percig sem, amíg összejönnek.
Amikor már azt hittem, hogy a Csillagkapuban feltálalt faszányos egyiptomi mitológia-feldolgozást után már nem látok jobbat, hát jött ez a könyv. És zseniálisan kidolgozott világot kaptam, ahol az egyiptomi istenek valójában vámpírok, a macskák a vámpírok védelmezői és vagy épp hogy a történelem nagy, pusztító járványai valójában vámpírtámadások voltak. Őrületesen jól építi a világot az írónő, nekem meg csak azon járt az eszem, hogy vajon napjainkban miben sántikálnának a csúnya, gonosz vérszippancsok, akiket Croninék megállíthatnának. Lehet, megérne egy folytatást XD
Jól indít a könyv, ahogy a New York-i zsaru, Alec MacAidan egy esős éjszakán üldözőből üldözötté válik és mindenféle különös események történnek vele. Mondjuk ez Alecet annyira nem zavarja, hisz a furcsaságok az élete velejárói. Az, hogy az orra előtt porlad el egy ember... szinte már smafu... legalábbis neki, mert hogy én sikítva húznék el a sikátorból az tuti fix. Lényeg, hogy elég nehéz sokkolni a jó Alecet. Aztán belép a képbe vezetéknév-nélküli-mint-Cher Cronin, és onnantól aztán tényleg fenekestől felfordul Alec élete. Szó szerint elillannak egy tucat, fegyveres zsaruval teli szobából, megismerkedik Cronin két barátjával - akikről kiderül, hogy a látszat ellenére vénebbek az országútnál is.
Ó, és itt jön be a képbe, ami miatt szintén imádom NRW-t... csodálatos mellékszereplőket tud írni. Gondoskodik róla, hogy még azokat is megkedveljem, akit eleinte rosszalló tekintettel olvastam, hogy aha, ő biztos sántikál valamiben. Valami csúnyaságban. Ő még gondot fog okozni. Mondjuk Eiji, és Jodis, két ősi vámpír Cronin mellett elképesztően jó arcok. Imádtam őket. Meg a képességeiket is.
Alec stared at the three of them, then closed his eyes and rubbed his temples. “You know, there’s a joke in there somewhere. A Highlander, a Viking, and a Samurai walk into a bar.”
“I was no Samurai,” Eiji said, still grinning.
Na ez is egy olyan könyv, aminél ha idézni kéne, több rész lenne kijelölve, mint amennyi nem. És főként Alec - általam nagyon kedvelt -, szarkasztikus humora a fő forrása. Adott egy 8. századi skót harcos, aki maga a megtestesült jómodor, meg egy modern kori nyomozó, akinek azért jól felvágták a nyelvét... hát borítékolható a vicces jelenetek garmadája.
Eiji pedig kifejezetten kedves karakter a szívemnek, hiszen ő aztán védi minden lehetséges módon Alecet, miután a nyomozó szépen elmeséli a gyerekkori "csodálatos megmeneküléseit". Lassan aztán szépen összeáll a kép, hogy a jó japán vámpír már születése óta védi őt a mindenféle életveszélyes helyzettől, mint amilyen a vízbefúlás, a könyvespolcos incidens, vagy épp amikor majdnem lelőtték. Később, amikor Alec beszélni akar az apjával, az is kiderül, hogy Kole régóta tud a vámpírok létezéséről, és arról is, hogy Alec különleges szerepre született. Ailig MacAidan, Alec valódi gael neve azt jelenti, hogy ő a "Kulcs”, az emberiség védelmezője.
A vámpírok gyűlésén aztán Cronin számon is kéri Eijit és a többieket, amiért titokban tartották Alec fontosságát a történetben, mire Eiji elmondja, hogy ő csak Alec sorsszerű kötelékét látta Croninnal, a valódi szerepét nem. Csupán a coven látója, Eleanor előtt volt ismert Alec szerepe a közelgő háborúban.
Alec persze nem az a tétlenkedő fajta, maga is segíteni akar a vámpírlegendák és mindenféle elbeszélések nyomán kideríteni, miként lehet leszámolni az ellenséggel, meg úgy an block, mire is készülnek a gonosz vámpírok, élükön az új vámpírkirálynővel, Kekettel, aki egész sereget teremtett felélesztett vámpírokból.
Croninék pedig készülnek... nem is akárhogy.
Kiderítik, hogy Keket Osirist, a leghatalmasabb ősi vámpírt akarja feltámasztani, amihez Alec élő, emberi szívére van szüksége. A vámpírok pedig világszerte készülnek a háborúra: London, Amerika, Európa és más covenek is csatlakoznak a Keket elleni akcióhoz. Alec nyomozói gondolkodása kulcsfontosságúvá válik: térképeket, régi könyveket és egyiptomi jelképeket elemez, és rájön, hogy a piramisok alatt titkos alagútrendszer és vámpírbarakkok lehetnek.
Ezek után persze fegyverre is szükség van, Alec pedig - némi anyagi támogatással Cronin részéről, meg kapcsolatok által a rendőri munkából -, speckó, fahegyű golyókat készíttetnek egy Campbell nevű fickóval, hasonlót ahhoz, ami a történet elején végzett Alec egyik védelmezőjével. Utána pedig - és egy nagy kedvenc jelenet volt ez -, Croninnal együtt betörnek a New York-i rendőrség raktárába... hm... mondjuk úgy egy kis raktárvásárt tartanak.
Next he found the cache of crossbows. "Remind me to come back here at Christmastime for Eiji," Alec said.
Oké, nem tudom, mi a fenét keres a rendőrségi raktárban egy számszeríj, de legyen xd. És Alec hogy gondol már az egykori védelmezőjére.
“The vests?” Alec said. He scanned the shelves. “I don’t know where they are.”
(...)
“Put your hands where I can see ’em!” the voice barked. The voice was a few shelves over and Alec realized it wasn’t being said to him, but to Cronin.
And that just pissed Alec off.
He stalked toward the offending voice, with no concern for his own safety, snatched a pistol from the shelf, and clicked a magazine into it. The sound was deafening in the silence. He pointed the handgun out, ready to fire, and found a middle-aged, pudgy uniformed officer holding a gun at a smirking Cronin.
“Stop pointing your gun at him,” Alec demanded, his voice booming in the otherwise quiet room.
“Officer Bryant, we’re not going to hurt you. And yes, I am Detective MacAidan. So now that we’re acquainted, you’re going to help us. I need bulletproof vests and night vision goggles. Where would I find those?”
The older man shook his head. “I can’t…”
Cronin snapped out a growl. “You will do everything Alec asks of you.”
Bryant took a reflexive step back, clearly his instincts screamed at him that Cronin was dangerous, a realization that Alec found amusing. His wide and frightened eyes met with Alec’s and he nodded. “Third aisle, at the back.”
Alec gave him a warm smile. “See? We can all get along.”
“I want you to give De Angelo and all the boys in my division a message for me. For all the times they laughed and called me crazy, tell them this: they don’t know the half of it. They’re clueless to a whole other world.” Then Alec looked back up to the camera. “And De Angelo, consider this my resignation. I’m not missing, I wasn’t abducted, you’re an asshole, and I fucking quit.” Alec punctuated his little speech with a salute.
Szóval, ha eddig nem csíptem volna Alecet, akkor ezzel a kis előadással tuti megnyer magának... de ezzel csak tovább nőtt az ázsiója... én meg jókat derültem a szövegén.
Ezek után aztán felgyorsulnak az események, már nem napok vannak az összecsapásig, hanem szinte csak órák kérdése. A veszély már elér New York-ig, szóval sietniük kell. Versenyfutás kezdődik az idővel. A terv készen áll az egyiptomi akcióhoz, miközben a veszély már elér New Yorkba is. Miután Kole-t (és Sammy-t is) biztonságba helyezték, a csapatok megkezdik a támadást a gízai piramisok alatt és a harcok során a rendőrségtől szermányolt eszközök aztán nagyon is hasznosnak bizonyulnak.
Alec aztán szembekerül Kekettel, aki felfedi, miért is van szükség rá, a "Kulcsra" az egész folyamatban, és vajában egy szertartás része. Végül ugyan képes lesz ellenállni a királynő hatalmának, de Cronin alig bírja elviselni, milyen közel állt ahhoz, hogy elveszítse őt.
Mint minden csatában, itt is vannak komoly sérülések, elszomorító veszteségek - a magam részéről pont egy olyan vámpír veszett oda, akit az elején pont nem gondoltam volna, hogy kedvelni fogok, aztán itt meg megkönnyeztem, bár, ha Eijit kinyírta volna NRW, akkor valószínűleg annyira megorrolok rá, hogy nem olvasom a folytatást, de szerencsére ilyen nem történt.
A háború után Alec neve legendává válik, és végleg szembenéz azzal, hogy régi emberi élete lezárult. A befejezésben Alec már nem menekül a sorsa elől: elfogadja Cronint, és hiába, hogy ő a sors által neki rendelt társa, saját akaratából is mellette dönt.
Szóval ja… NRW megint megtette, amit szokott: írt egy olyan történetet, ami után ültem és vigyorogtam, mint a tejbetök, és azt éreztem, hogy kérem a következőt. És legnagyobb örömömre a következő kötetre már nem kell várnom, hogy olvashassam, és belevágjak a következő nagy vámpírkalandba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése