Augusztus nem maradhat el lengyelországi tanulmányút nélkül az MLNÖ szervezésében. Idén új tájakra indultunk és a Besszádok felé vettük az irányt egy nagyon jó társasággal.
A buszozás nálam a szokásos felteszem a sejhajom a buszra és öt perc múlva hortyogok állapottal indult, bár most azért nem aludtam át a fél utat. Előkerültek a jó kis "ki tud többet a 80-as évekről" kvízkártyák és jó kis játék ment a szokásos technikai megállóig.
Gondoltam összekötöm a kellemeset a hasznossal, és ennek folyományaként felkúsztam a Temu nevű mindent is forgalmazó oldalra, és beszereztem egy pár... szám szerint három Heated Rivalry tematikájú gyémántfestő bizbaszt. Láttam, hallottam, hogy jó stresszoldó, és gondoltam, adok neki egy esélyt.
Mindenesetre ez egy kicseszettül jó kötet volt. Ostorozom is magam, hogy ennyit vártam az elolvasásával, és ennek valószínűsíthető oka csak az lehet, hogy Walker néni tőle szokatlan módon paranormális romantikához nyúlt és ilyet még nem olvastam tőle. Mondjuk sejthettem volna, hogy aki olyan karaktereket tud írni, mint amilyen August és Jake a Tallowwoodból vagy éppen Malachi és Julian a Dear Milton Jamesből, netán (egy másik nagy kedvenc), Gary és Richard a Soldier's Angelből, olyan történetekkel, amelyik bővelkedik érzelmekben, humorban, feszültségben és persze, rá jellemző módon mindig ott a hepiend, az kisujjból kiráz egy jó kis vámpíros romantikát. És BINGÓÓÓÓÓÓ...
Az MM könyvespolcom őre, a kis szivárvány-gyűrűs farkú maki most három szépséggel több fölött őrködhet.
Azt hiszem, akkor szippantott be a paranormális romantika világa, amikor anno még (a pi***ba, hogy ezt mondom, de hála az Ulpius-háznak) a kezem ügyébe került több akkoriban megjelent vámpíros, alakváltós meg mindenféle természetfeletti lénnyel megspékelt romantikus és nem kicsit erotikus kötet. Kb. olyan ütemben szermányoltam befelé a Fekete Tőr Testvériség, a Sötét Vadászok vagy épp a Halhatatlanok Alkonyat Után sorozatok köteteit (meg mellé még sok mást is), hogy a különböző csomagküldő szolgálatok futárai már röhögve adták egymásnak a kilincset - meg a bankkártyámat. Tény, hogy a gyakran bicskanyitogatóan elbacarintott fordítás ellenére is legalább megismertem olyan írókat, mint J.R. Ward vagy épp Sherrilyn Kenyon.
Szóval szó szerint faltam ezeket a könyveket, és a borzadályos borítók ellenére is imádtam a nagy és erős, mosódeszkához hasonlóan kockázott pocijú pasik és a sors által nekik rendelt, belevaló társaik történeteit olvasni.
Most pedig Jaclyn Osborn jóvoltából egy olyan sorozatba sikerült belekezdenem, ami kicsit nosztalgikus élményt is felidézett bennem. A Sons of the Fallen egy olyan sorozat, ami hét nephilim harcosról szól, akikben ott lakozik a hét főbűn egyike. Mit ne mondjak, rögtön felidéződött bennem Gena Showalter és az Alvilág Urai. És hogy azt a sorozatot is milyen méltatlan módon hagyták félbe...