Olvasónapló - Alexandra St. Pierre: The Mercenary & the Mortician

 

What do a mercenary and a mortician have in common?

Dead. Freaking. Bodies.

Callum Walker kills people for a living. Although he doesn’t get a say in who his boss puts on his list, he likes to hunt people who hurt children in his spare time. After a misunderstanding that leads Callum to believe Ryan Fairview - a local funeral director - is responsible for hurting one of the neighbourhood children, he finds his next target.

However, Ryan isn’t like other morticians. He can see dead people. So, when Callum breaks into Fairview Funerals ready to kill him, Ryan is shocked to find that his would-be murderer is haunted by all the people he’s killed.

Ryan might be just the man to help Cal get rid of his little ghost problem. The only problem is, these two are polar opposites and Ryan can’t seem to get over the small issue of home invasion and attempted homicide.

Will Cal win over the stubborn and neurotic mortician? Or will Ryan refuse to be swayed by the impulsive yet charming mercenary?

Read and find out!

Hűűűűűűűha! Nem mondom, hogy nem vagyok bajban a könyv olvasása után, sőt!  Kifejezetten ellentmondásos érzéseim vannak, és elég rendesen meghasonlottam, mert legalább annyira tetszett, mint amennyire nem. Hmm... nem igaz... nem arról van szó, hogy nem tetszett, inkább elégedetlen vagyok. Vacilláltam is elég rendesen, hogy hány csillagocskát is kapjon ez a bűnös lélek. 

Na de kezdjük az elején. finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy kiléptem a komfortzónámból, mert ha van műfaj, amit úgy kerülök, mint a pestisest, az a dark romance. (Oké, mondjuk ez a történet inkább dark and romance, még ha vannak is benne olyan részek, ami ennek a műfajnak a sajátossága.)

A fülszöveg elolvasása után mégis sokáig bizgette valami a kis agyamat, hogy kéne adni egy esélyt Calnak és Ryannek. Alapvetően nem is bántam meg, mert a fülesben pedzegetett humor ott volt, a karaktereket - legyen az fő- vagy mellékszereplő, nagyon könnyen megkedvelhetőek, és persze az történet maga is erős, jó könyvet ígért. (Ami úgy a sztori 65-70 százalékáig meg is volt, utána meg elkezdett az egész szétesni és egyszerűen komolytalanná vált számomra.)

Hogy miért is olvastam el végül? 

Először is már maga a cím - A zsoldos és a temetkezési vállalkozó? Há' hülye lettem volna nem felírni, hogy nézzek utána. 

Amikor meg kiderült, hogy a zsoldos a gyermekbántalmazókat gyilkolja, a temetkezési vállalkozó meg látja a szellemeket - köztük a zsoldos nyomában lengedező kis gonosz túlvilági hordát, na az meg aztán végképp meggyőzött, hogy előbb vagy utóbb - ha végig nem is olvasom -, legalább nézzek bele. 

És, akkor lássuk, hogy mi az, ami tetszett az egészben - a kimondottan durva alaptörténet és a gyilkolászás ellenére is. 

Maguk a karakterek. Cal, ez a veszélyes és halálos, mégis alapvetően egészen jószívű és vicces srác (máris egy ellentmondás, de na! ami agymosáson keresztül ment ez a fiú, csoda, hogy nem tört meg jobban annál, mint amennyire). Egy Apex nevű szervezetnek dolgozik, ami jócskán bevette magát az igazságszolgáltatás rendszereibe - máskülönben bajosan vehette volna magához a vezető, Damian a kisfiú Calt, hogy aztán bérgyilkost csináljon belőle. Na ő volt az az ember, akinek a halálát nemhogy kívántam és vártam, hanem benyúltam volna a könyvbe és saját kezűleg förmesztem meg. Fúúúúúúúú... őt még talán Cal anyjánál is jobban gyűlöltem, pedig az a riherongy is tényleg megérdemelte a halálát, figyelembe véve, hogy ketrecben tartotta a gyerekeit és elmondta mindennek a sátán ivadékától kezdve a tízéves fiát... 

Nem véletlen hát, hogy Cal nem tűri el a gyermekbántalmazást, és irtja őket, ahogy kell. És egy egy félreértés... vagyis inkább egy rosszul értelmezett szituációnak köszönhetően ismerkedik meg aztán a temetkezési vállalkozó Ryannel, akit egy villámgyors, ámde téves következtetés folyományaként magát is bántalmazónak hiszi, és hát, kis híján kinyuffantja. Még jó, hogy utóbb aztán sikerül tisztázni a helyzetet. 

Na a nem gyengén neurotikus és szorongásos Ryan is nagyon belopta magát a szívembe. Az elején inkább kicsit idegesítő volt a viselkedése, azért neki is megvoltak a saját, sorsát befolyásoló gyermekkori traumái, kezdve az iskolai szekálástól egészen addig, hogy magát okolta az apja haláláért... szóval ő is egy elég bonyolult lélek, akit aztán a történet előrehaladtával egyre jobban megkedveltem.

Amikor megtesz azt, amire gyakorlatilag kezdettől fogva vágytam... na ott pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi van, aztán minden elismerésem az övé. Különösen, miután rátalált az ő sötét angyalára. Tetszett, ahogy kvázi egymást gyógyították Callal. (Kivéve a kádas jelenetet, mert azt úgy nettó kivágtam volna a pitsába. Az egy elképesztő elfuserált része volt a könyvnek, ahol szerintem baromi szarul kezelte az írónő Cal PTSD-jét.)

“I can’t let him live, Ryan. We’ll never be safe as long as he’s alive.”

Ryan took the gun from me and brushed another tear off my cheek with his free hand.

“Oh, angel. I never said anything about letting him live.” 

Aztán ott vannak a mellékszereplők. 

Az első nagy kedvencem Ryan mamája, aki baromi gyorsan elfogadta Cal jelenlétét a fia mellett és megadta Calnak azt a melegséget és szeretetet és a család érzését, amire a lelke mélyén mindig is vágyott.  

Aztán Vox... amilyen hangos a neve, ő legalább annyira hallgatag. Vagyis néma. (Na ő volt az, akinek a történetére eszméletlenül kíváncsi vagyok, miért is választotta önként a némaságot.) Viszont, amikor megjelent, az aztán szólt rendesen. Imádtam, ahogy összefogtak és szó szerint csatába indultak Cal megmentéséért. 

Persze ott volt még Naomi, Theo, Cass és persze a másik gyilkoló csapat tagjai, Ronan, Logan és Dakota is, akik tovább színesítették a főszereplők amúgy sem unalmas hétköznapjait. (Ronanék saját könyvére pedig szintúgy kíváncsi lennék, de a dark romance mellett a hármasok a másik téma, amitől lever a víz... szóval még meggondolom, hogy akarom-e olvasni.)

És, hogy ezek után mi az, ami nem tetszett? 

Leginkább az, hogy ami miatt annyira lelkesen vettem elő ezt a könyvet, hogy majd kapok némi paranormális világot... hát egy frászt! Szépen pofára estem, mert azon kívül, hogy Ryan - mint azt többször is volt szíves megemlíteni az írónő - látta a szellemeket. Elcsevegett egyikkel-másikkal, miközben előkészítette őket a szertartásra. Vagy épp látta a Calt körülvevő gonosz alakok szellemeit, akik tapadtak rá, mint légy a légypapírra (amíg aztán meg nem kapja Ryan mamájától a kis talizmánt, ami nem engedi ezeket a ghoulokat a közelébe). Oszt csók... ennyi... semmi magyarázat, semmi háttértörténet, csak fogadd el, hogy látja őket. Aztán valamikor a kilencvenakárhanyadik fejezet környékén jutunk el odáig, hogy kiböki Calnak, hogy hát igen, látja a szellemeket. Azt is csak azután, hogy Cal elárulta neki, hogy látta videókon, hogy árnyak követik Ryant és hogy időnként egyoldalú beszélgetéseket folytat a halottak előkészítése közben. 

Az egész szellemlátósdinak akkor jön el a pozitívuma, amikor a végső felvonásban - immáron másodszor - kell megmenteni Calt az Apex székházából. Vagyis a pincéjéből. Mindegy is. 

Amúgy a vége számomra baromira elnagyolt és összecsapott és őszintén szólva nevetséges volt. Most komolyan... a korábban megölt zsoldos társ szelleme jön, lát és segít megmenteni mindenkit, azután még jönnek a káosz démonjai is - na mondjuk őket csíptem, mert haláli arcok voltak, de ezen a ponton ők is elég durva módon csaptak oda a sztorinak.

Mint azt az elején írtam, nem bántam meg, hogy rááldoztam néhány napomat erre a könyvre. Hogy kedvenc nem lesz, az biztos, de az is, hogy voltak benne pillanatok, jelenetek, amikért megérte elolvasni.